Ezt a blogot egy világmegváltó elhatározás szülte. Természetesen csak számomra tűnik ekkora volumenűnek az egész “projekt”, de az igazság az, hogy az én saját kis világom már tényleg megérett a megváltásra. 🙂 Elsősorban életmódváltásról fog szólni ez a blog, hiszen ez az, amibe nagyjából egy hete gőzerővel vetettem bele magam.
Miért akarok életmódot váltani? Hát, nem valami nagyzási hóbort vagy trendkövetés vagy fogyókúramánia miatt. Bárcsak ennyi lenne a motiváció. De húsz évesen eljutottam arra a pontra, hogy – fiatal korom és súlyfelesleg-nélküliségem ellenére – egészségügyi problémáim vannak az eddig fogyasztott kaják, a mozgás teljes mellőzése, gyalázatosan kevés folyadékbevitel és egyebek miatt. Ezen a nyáron vettem egy nagy levegőt és elhatároztam, hogy igenis képes vagyok változtatni. Sőt, egyszerűen muszáj, ha nem akarom, hogy minden egyes nap szembesüljek az egészségem romlásával és a saját (akarat)gyengeségemmel.
Tiniként borzasztó – és némileg indokolatlan – önbizalomhiányban szenvedtem, pedig sosem voltam ténylegesen kövér. Rosszabb periódusaimban is ritkán ment 60 kiló fölé a mérleg, ami a 163 centis magassághoz nem annyira vészes, de egyfolytában kövérnek éreztem magam. Nem szerettem tükör elé állni, de mégis sokat nézegettem magam, és így mindig valami fura önkínzás lett a vége. Túl nagy a hasam, undorítóan vastag a combom, a karom akkora, mint egy gorillának, tokám van, löttyedt a seggem és a többi. Lélekben persze mindig vagy tíz kilóval kevesebb voltam, de ha tükör elé kerültem, szembesülnöm kellett a lelombozó valósággal. Amit aztán még inkább eltorzítottam az önbizalomhiányos-depressziós tinilány groteszk szemüvegével. Próbáltam fogyókúrázni, de sose jött össze, mert emlékeim szerint mindig nagyon drasztikus módszerekkel sanyargattam magam – egy vagy két napig. Annyit bírtam a koplalásból. Aztán, szinte menetrendszerűen, jött a nagy bezabálás, és akkor mindent megettem, amit csak a hűtőben vagy a kenyértartóban találtam. Ocsmány és ördögi kör volt ez, azt gondoltam, sose keveredhetek ki belőle. Ha rossz kedvem volt vagy fáradt voltam, szintén a kajához nyúltam, oltári – mai eszemmel fel sem fogható – mennyiségeket betermelve.
Abban az évben, amikor érettségiztem, eléggé lefogytam, tulajdonképpen sosem voltam azelőtt olyan vékony, mint tizennyolc évesen. Pedig nem fogyóztam, de valahogy a stressz, a sokszor éjjeleken át tartó tanulás jó pár kilót lefaragott rólam. Sokszor voltam étvágytalan, rászoktam a kávéra, alig ettem és alig ittam. És ha ettem is, abban sem volt sok köszönet. Sajtos pogácsa, csokis korong, fánk, lekváros párnácska, pizzás csiga, agyoncukrozott bolti kakaó – akkor az volt a jelszó, hogy: mert megérdemlem. Ma már úgy látom, hogy a szervezetem a borzalomtól és nem az eksztázistól sikítozott, amikor ilyenekkel bombáztam. Jó sok bakit – vagy inkább merényletet – követtem el akkoriban önmagam ellen, amikor minden nap ilyen finomított lisztes-cukros izéket és junkfoodot ettem.
Pedig a testem jelezte, hogy abba kéne hagynom ezt az értelmetlen önmérgezést. Pattanásos lett az arcom (azelőtt sem volt makulátlan, sőt tiniként bőrgyógyászhoz is elmentem, annyira zavart), fáradékony és sápadt voltam, néha szédültem, mivel egy-két kortyokat ittam, a szemem alatt a sötét árkok napról napra mélyebbek lettek. De vékony voltam és végre csinosnak éreztem magam, a vészjósló tüneteket pedig igyekeztem a stressznek betudni. Sok a tanulás…
Azon a nyáron elvesztettem a kontrollt. Amikor itthon voltam egyedül, förtelmes zabálásokat rendeztem, mert szabályosan rohamaim voltak. Nem úgy faltam fel a hűtő tartalmát, hogy félóránként odamentem “csipegetni”, hanem egyszerre mindent, amit csak találtam. Nem elég, még mindig nem elég, pedig már kidurran a gyomrom, a hasam akkora, mint egy léggömb… még, még! Enni kell! Édeset és sósat, hidegen vagy melegen, mindegy. Csak kaja legyen és sok. Szabályosan bediliztem olyankor, és tényleg félelmetes volt, amikor tudatosult bennem, hogy nincs önkontrollom.
A nyarat túléltem végül, és még túlsúlyos sem lettem (ezt nem tudom, hogy csináltam annyi kaja-orgia és tétlen fetrengés után). Egyetemista lettem a fővárosban, új közösségbe kerültem, barátom lett, akivel azóta is együtt vagyunk, teljesen más életet éltem, mint otthon lakó középiskolásként. Akkor megint lefogytam, szert tettem egy kis önbizalomra, sikerek értek és úgy éreztem, hogy boldog vagyok. Persze a föld felett lebegős időszak nem tartott hosszú ideig, ha a környezetemnek nem volt problémája velem, kreáltam magamnak én valamit, amin idegeskedhettem. 🙂 De összességében minden szuper volt, amíg el nem kezdtem betegeskedni.
Bár azelőtt nagyon ritkán kaptam el bármilyen fertőzést, az utóbbi időben legyengült az immunrendszerem. Kikészült a gyomrom, migrénjeim vannak, gondjaim a vesémmel, az epémmel, és sajnos gyakrabban megfordulok a nőgyógyásznál, mint kellene. Nagyon rossz azzal szembesülni, hogy húszéves koromra majdnem tönkrevágtam a szervezetemet, de még nincs késő! Legalábbis remélem. Egy hete próbálok a paleolit életmód szerint étkezni és szinte minden nap mozgok, edzésnaplót is vezetek. Bízom benne, hogy nekem is sikerül, ami előttem már olyan sokaknak. Egészséges leszek, fitt, nem kell rettegnem az elhízástól, a párommal pedig zavartalanul és felhőtlenül lehetünk együtt.
Muszáj, hogy sikerüljön, mert – akár szó szerint is – az életem múlhat rajta. Szükségem van a testemre, ami nem egy szilikonburok vagy kirakatbábu, mert meglátszik rajta, ha valami nincs vele rendben odabent. És meg tudom csinálni, mert én is lehetek szupercsaj!!! 🙂
Minden kezdet nehéz?
2013 augusztus 19. | Szerző: kiskavics
Ezt a blogot egy világmegváltó elhatározás szülte. Természetesen csak számomra tűnik ekkora volumenűnek az egész “projekt”, de az igazság az, hogy az én saját kis világom már tényleg megérett a megváltásra. 🙂 Elsősorban életmódváltásról fog szólni ez a blog, hiszen ez az, amibe nagyjából egy hete gőzerővel vetettem bele magam.
Miért akarok életmódot váltani? Hát, nem valami nagyzási hóbort vagy trendkövetés vagy fogyókúramánia miatt. Bárcsak ennyi lenne a motiváció. De húsz évesen eljutottam arra a pontra, hogy – fiatal korom és súlyfelesleg-nélküliségem ellenére – egészségügyi problémáim vannak az eddig fogyasztott kaják, a mozgás teljes mellőzése, gyalázatosan kevés folyadékbevitel és egyebek miatt. Ezen a nyáron vettem egy nagy levegőt és elhatároztam, hogy igenis képes vagyok változtatni. Sőt, egyszerűen muszáj, ha nem akarom, hogy minden egyes nap szembesüljek az egészségem romlásával és a saját (akarat)gyengeségemmel.
Tiniként borzasztó – és némileg indokolatlan – önbizalomhiányban szenvedtem, pedig sosem voltam ténylegesen kövér. Rosszabb periódusaimban is ritkán ment 60 kiló fölé a mérleg, ami a 163 centis magassághoz nem annyira vészes, de egyfolytában kövérnek éreztem magam. Nem szerettem tükör elé állni, de mégis sokat nézegettem magam, és így mindig valami fura önkínzás lett a vége. Túl nagy a hasam, undorítóan vastag a combom, a karom akkora, mint egy gorillának, tokám van, löttyedt a seggem és a többi. Lélekben persze mindig vagy tíz kilóval kevesebb voltam, de ha tükör elé kerültem, szembesülnöm kellett a lelombozó valósággal. Amit aztán még inkább eltorzítottam az önbizalomhiányos-depressziós tinilány groteszk szemüvegével. Próbáltam fogyókúrázni, de sose jött össze, mert emlékeim szerint mindig nagyon drasztikus módszerekkel sanyargattam magam – egy vagy két napig. Annyit bírtam a koplalásból. Aztán, szinte menetrendszerűen, jött a nagy bezabálás, és akkor mindent megettem, amit csak a hűtőben vagy a kenyértartóban találtam. Ocsmány és ördögi kör volt ez, azt gondoltam, sose keveredhetek ki belőle. Ha rossz kedvem volt vagy fáradt voltam, szintén a kajához nyúltam, oltári – mai eszemmel fel sem fogható – mennyiségeket betermelve.
Abban az évben, amikor érettségiztem, eléggé lefogytam, tulajdonképpen sosem voltam azelőtt olyan vékony, mint tizennyolc évesen. Pedig nem fogyóztam, de valahogy a stressz, a sokszor éjjeleken át tartó tanulás jó pár kilót lefaragott rólam. Sokszor voltam étvágytalan, rászoktam a kávéra, alig ettem és alig ittam. És ha ettem is, abban sem volt sok köszönet. Sajtos pogácsa, csokis korong, fánk, lekváros párnácska, pizzás csiga, agyoncukrozott bolti kakaó – akkor az volt a jelszó, hogy: mert megérdemlem. Ma már úgy látom, hogy a szervezetem a borzalomtól és nem az eksztázistól sikítozott, amikor ilyenekkel bombáztam. Jó sok bakit – vagy inkább merényletet – követtem el akkoriban önmagam ellen, amikor minden nap ilyen finomított lisztes-cukros izéket és junkfoodot ettem.
Pedig a testem jelezte, hogy abba kéne hagynom ezt az értelmetlen önmérgezést. Pattanásos lett az arcom (azelőtt sem volt makulátlan, sőt tiniként bőrgyógyászhoz is elmentem, annyira zavart), fáradékony és sápadt voltam, néha szédültem, mivel egy-két kortyokat ittam, a szemem alatt a sötét árkok napról napra mélyebbek lettek. De vékony voltam és végre csinosnak éreztem magam, a vészjósló tüneteket pedig igyekeztem a stressznek betudni. Sok a tanulás…
Azon a nyáron elvesztettem a kontrollt. Amikor itthon voltam egyedül, förtelmes zabálásokat rendeztem, mert szabályosan rohamaim voltak. Nem úgy faltam fel a hűtő tartalmát, hogy félóránként odamentem “csipegetni”, hanem egyszerre mindent, amit csak találtam. Nem elég, még mindig nem elég, pedig már kidurran a gyomrom, a hasam akkora, mint egy léggömb… még, még! Enni kell! Édeset és sósat, hidegen vagy melegen, mindegy. Csak kaja legyen és sok. Szabályosan bediliztem olyankor, és tényleg félelmetes volt, amikor tudatosult bennem, hogy nincs önkontrollom.
A nyarat túléltem végül, és még túlsúlyos sem lettem (ezt nem tudom, hogy csináltam annyi kaja-orgia és tétlen fetrengés után). Egyetemista lettem a fővárosban, új közösségbe kerültem, barátom lett, akivel azóta is együtt vagyunk, teljesen más életet éltem, mint otthon lakó középiskolásként. Akkor megint lefogytam, szert tettem egy kis önbizalomra, sikerek értek és úgy éreztem, hogy boldog vagyok. Persze a föld felett lebegős időszak nem tartott hosszú ideig, ha a környezetemnek nem volt problémája velem, kreáltam magamnak én valamit, amin idegeskedhettem. 🙂 De összességében minden szuper volt, amíg el nem kezdtem betegeskedni.
Bár azelőtt nagyon ritkán kaptam el bármilyen fertőzést, az utóbbi időben legyengült az immunrendszerem. Kikészült a gyomrom, migrénjeim vannak, gondjaim a vesémmel, az epémmel, és sajnos gyakrabban megfordulok a nőgyógyásznál, mint kellene. Nagyon rossz azzal szembesülni, hogy húszéves koromra majdnem tönkrevágtam a szervezetemet, de még nincs késő! Legalábbis remélem. Egy hete próbálok a paleolit életmód szerint étkezni és szinte minden nap mozgok, edzésnaplót is vezetek. Bízom benne, hogy nekem is sikerül, ami előttem már olyan sokaknak. Egészséges leszek, fitt, nem kell rettegnem az elhízástól, a párommal pedig zavartalanul és felhőtlenül lehetünk együtt.
Muszáj, hogy sikerüljön, mert – akár szó szerint is – az életem múlhat rajta. Szükségem van a testemre, ami nem egy szilikonburok vagy kirakatbábu, mert meglátszik rajta, ha valami nincs vele rendben odabent. És meg tudom csinálni, mert én is lehetek szupercsaj!!! 🙂
Oldal ajánlása emailben
X